Csak ült a padon. Kék szemeit a kőre szegezte. Szőke haját hátrasöpörte, majd egy fekete hajgumival összefogta. Vége volt. Nem lehetett tovább csinálni. Kezeibe vette a követ, melyen furcsa, felismerhetetlen írásjelek voltak, és mormolni kezdett. Hangja késként vágott bele a csendbe, mégsem hallotta meg őt senki. Körülötte elhunyt emberek fejfái, és sírkövei meredtek a magasba. Kicsinek érezte magát, mintha senki lenne, mintha senkinek nem számítana. Csak mormolt, és mormolt, a kővel a kezében.
A szél felkavarta körülötte a temető porát, amely teljesen körülvette őt, még is gyönyörű volt. Ragyogott, akár egy angyal. Szalma színű haja bevilágította a sötét éjszakát. A kő is felragyogott a kezében. Valahonnan távolról egy kiáltást hallott: ’Ne!’
Nem törődött vele, csak mormolt, és mormolt.  Lábai elkezdtek eggyé válni a porral, de ő csak mormolt, és mormolt. Levált a csontjairól a bőr, és a hús, de ő csak mormolt, és mormolt, míg végül teljesen porrá vált. Nem maradt más belőle, csak az üres, élettelen csontváz. Kék szemei helyén üresség meredt a semmibe, gyönyörű haja eltűnt és arcán már semmilyen érzelem nem tükröződött.
- Ne! – hangzott megint kiáltás a kínzó csendbe, a hang gazdája felsírt.
Egy lány volt az, barna hajú, sötét kabátban. Térdre rogyott a pad előtt, majd egy sírkövön meglátta barátnője nevét. A kezeibe temette az arcát, és egyre hangosabban zokogott. A sötétből egy férfi lépett elő. Magas volt, az arca nem látszott.
- Ne aggódj! Visszatért. Minden rendben lesz. Ő már ide való. Butaság volt megpróbálni visszahozni.
- Ki vagy te? – kapta fel a fejét a lány.
- Az nem számít. – És a férfi eltűnt.
Csend honolt mindenütt. A temető közepén egy lány sírt. Hirtelen meglátta a követ, megfogta. Csak még egyszer utoljára, hadd próbáljam meg – gondolta, de mielőtt bármit is tehetett volna a kő porrá vált. Vége volt. Vége van.