Hullott a hó. Fehér köpönyeget vont a dombok, és a házak fölé. Hideg volt, s minden halott. Nem voltak zöld falevelek, sem zöldellő mezők, sem apró fehér kisnyulak, melyek nyaranta a réteken szaladgáltak.
Még is, valahogy gyönyörűbb volt minden, mint nyáron. Karácsony, szenteste volt, az utcák ki voltak világítva, és jól látszott a fehér hótakaró.
Egy hófödte fa aljában egy kislány feküdt. Arca, mint a porcelán, haja pedig leginkább az aranyhoz hasonlított. Aprócska volt, nyolc évesnél nem igazán lehetett több. Testét különböző rongyok, és használt pokrócok borították, cipőt nem viselt. Éhes volt, nagyon fázott, de soha életében nem panaszkodott senkinek.
Egy kicsi, ütött-kopott kalap hevert előtte, melybe pénzt koldult. Azonban reggel óta nem járt arra senki, és azelőtt sem túl sokan. Mindenki készült az esti vacsorára, az ajándékozásra, és mindenre, ami a karácsonnyal együtt jár.
A kislány belenézett a kalapba. Összesen tizenöt forintot talált benne, és egy egyforintost, melyet manapság már semmire nem tudott használni. Elindult a boltba, hogy ételt vegyen magának. Legalább karácsonykor nem akart éhezni. A hó hullott, a talaj be volt fagyva, így a kislány mire úti céljához ért, többször is elesett.
Amikor belépett, mindenki rá szegezte tekintetét. Haja vizes volt, testét pedig kék, zöld és lila színű zúzódások, horzsolások tarkították.
Nem törődött vele. Csak megfogott egy zsömlét, belerakta egy zacskóba, és megvette, majd visszasétált a „lakására”. Majszolgatni kezdte a kerek kenyérszerűséget, amikor a távolban megjelent egy kóbor kutya. Nem volt csúnya, viszont fehér bundájáról itt-ott hiányzott a szőr.
A kislány felé futott, majd megállt előtte. Nagy szemekkel meredt a zsömlére. Az aranyhajú rámosolygott a kutyusra, megsimogatta, majd kettétörte zsemléjét, és a nagyobbik felét a kutyának dobta.
- Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem – mondta, gyönyörű, csilingelő, magas hangján. – Boldog karácsonyt!
Majd együtt falatozták nem valami sok élelmüket, és valamiért tényleg, igazán boldogok voltak.